Bemutatkozás

Először természetesen még csak a saját családfámat kutattam. A legtöbb ágon 7-8 generációra visszamenőleg kutattam fel az őseimet és sok rokonomat. A 18. század közepéig, végéig tudtam visszamenni. Alapvetően azért kezdtem el kutatni a családfámat, mert azt reméltem, hogy apai ágon találok leszármazást egy régi nemesi családtól. Ez sajnos nem úgy sikerült, ahogy reméltem, de apai ágon végülis találtam nemesi származást is. Anyai ágon nem is reméltem nemesi származást, de ott is találtam, ráadásul ott többet is. Erről sejtelmem sem volt, de természetesen büszkeséggel tölt el a tudat, hogy anyai ágon is vannak nemes őseim.

Még a kutatásom elején olvastam egy, a családfakutatásról szóló cikkben, hogy a családfakutatás megszállottá tesz. Ebben teljesen egyetértek. Ahogy kiismertem a kutatás módját, majd olvastam a 18-19. századi anyakönyveket, megtaláltam a rokoni kapcsolatokat, épült a családfa, úgy egyre jobban mélyedtem bele a kutatásba. Időnként szinte minden szabadidőmet a családfakutatásra fordítottam. Főleg az egyik faluban. Azok az anyakönyvek nem a legpontosabbak, abban a faluban rengeteg volt a névrokon, mivel rokonok is voltak, és nagyon gyakoriak voltak ugyanazok a keresztnevek is, sőt, a feljegyzett adatok sem voltak mindig pontosak. De ettől csak még inkább megszerettem a családfakutatást. Azóta komolyabb tapasztalatot szereztem, és kitanultam a módját.

Egy időben a munkatársaimmal többször is beszélgettem erről. Az egyiküket valamennyire érdekelte, de azt mondta, hogy ő nem kutatná a családfáját, mert neki túl bonyolult. Aztán véletlenül az ő nagyszüleire is rábukkantam egy házassági anyakönyvben. Megmutattam neki, és nagyon örült, hogy megtaláltam a nagyszüleinek a házassági bejegyzését. Egy másik munkatársam egyszer azt mondta, hogy a végén még családfakutató leszek. Később úgy éreztem, hogy talán ezt szeretném csinálni, családfakutatással szeretnék foglalkozni.

Sok a nehézség

A kutatásnak rengeteg nehézsége van. Az állami anyakönyvezést 1895. október 1-jével vezették be. Korábban egyházi anyakönyvezés volt, ez ért véget 1895. szeptember 30-ával. A 19. század második felében előre nyomtatott egyházi anyakönyvek voltak, de ezekben természetesen kézzel jegyeztek fel minden adatot. A 19. század első felében felekezettől és részben egyházközösségtől függően használtak egyszerűbb, átláthatóbb, táblázatos anyakönyveket és szöveges anyakönyveket is. A 18. század elején, már ahol volt anyakönyvezés, minden bejegyzést szövegesen írtak, nem az egyszerűségre törekedtek. A katolikus anyakönyveket a 19. században is sokáig latinul írták. A református egyház többnyire a magyart használta, de időnként ott is előfordult a latin. Minél régebbre megyünk vissza, annál nehezebben olvasható egy-egy írás. Időnként nem elég pontosan írták le, hogy melyik személyről van szó, mivel több embernek ugyanaz volt a neve, nem pontosan írták az életkort, ha egyáltalán írták, és az is előfordult, hogy egy-egy bejegyzés kimaradt, bár ez utóbbi nagyon ritka eset. Sajnos olyan is előfordul, hogy egy-egy anyakönyv nincs meg. Sok régi egyházi anyakönyv elveszett, elégett, olvashatatlanná vált. Olyat is találtam, ami szétszakadt. Ezt ugyan összeragasztották, de rossz sorrendben ragasztották vissza a lapokat, és nehezen sikerült rájönnöm az oldalak helyes sorrendjére. Ugyanakkor sok állami anyakönyv is megsemmisült. Az állami anyakönyvekből készült elsőpéldány és másodpéldány is, így sokat meg lehetett menteni. Azonban sok esetekben akár el is lehet akadni egy-egy ágon.